8.Van egy ismerősöm, aki másfél éves volt, amikor a papája lelépett otthonról, és soha többé nem látta.

Három évvel később a mama újra férjhez ment – szerencsére egy olyan férfit választott, aki ezt a fiút tényleg szerette, és az érzés kölcsönös volt. Még elég kicsi volt, hogy kialakuljon egy szoros kötődés közöttük, de azért ő pontosan tudta, mert a megfelelő életkorban elmondták neki, hogy ez az ember nem az ő édesapja. Az ő édesapja elment.

– Hol van? – kérdezte.
– Nem tudjuk.
– Kíváncsi rám?
– Nem kíváncsi.
– Fel tudjuk venni vele a kapcsolatot?
– Nem.

Ennyiben maradtak. Majd ez a fiú felnőtt, megnősült, és viszonylag hamar kiderült, hogy rosszul választott, boldogtalan a feleségével. Számára azonban az ő előtörténete – vagyis az apja magatartása – azt jelentette: a boldogtalanság nem lehet ok arra, hogy valaki kiszálljon a házasságából és ezzel boldogtalanná tegyen valakit, aki őt szereti. Az ő apja ugyanis ezzel szerencsétlenné tette a fiát, aki kénytelen volt megszenvedni azt, hogy ő nem volt fontos és az apja az édesanyjával együtt, őt is elhagyta.. Egyébként minden gyerek úgy gondolja, ha elválnak a szülei, hogy őmiatta történt. Ezért olyan értékrend alakult ki ebben a fiúban , hogy attól, hogy ő boldogtalan, még nincs joga boldogtalanná tenni azt, aki őt szereti. Mert a felesége szerette őt. Ő tehát az ellenkező irányba ment, mint az apja, de az is nagyon rossz irány volt, mert saját magát tette boldogtalanná. Le is élt volna így egy egész életet, ha a felesége tizenöt év után egyszer csak bele nem szeret valakibe, és el nem hagyja. Akkor ő nagyon fellélegzett, és pontosan tizenkét évvel tovább volt boldogtalan, mint kellett volna.