Darabokra tört szívek
Gyuri ötvenes, magas, jóképű férfi. Amolyan nők kedvence, hódító típus. Nagyon érdekes, hogy ez meglátszik egy férfin az első pillanatban. Talán a nők körében aratott sikerektől, az így összeszedett önbizalomtól, a sok szerelmes pillantástól, de egy férfin az első pillanatban látszik, ha sikeres, mozgalmas életet élt a női nemmel. Amikor leül egy férfi velem szemben, az első pillanatban látom, hogy itt most egy átlagos, néhány komoly kapcsolatot felmutató, vagy egy sűrű, életet és nőket habzsoló történetet fogok hallani. Gyuri esetében az utóbbira tippeltem és nem is csalódtam. Valószínűleg a számára szokatlan helyzettől ideges volt egy kicsit, így az amúgy belőle áradó lazaságra rádobott még egy lapáttal. Bejött, leült, keresztbe rakta a lábát, hátradőlt, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött és azt kérdezte: – Mire kíváncsi, édesem? Azt hittem, felrobbanok. Nézze- mondtam, a lehető legfagyosabb hangomon-nem tudom hogy hívják magát, mert nem mutatkozott be. Én ,ha jól tudom, nem a maga édese vagyok! Ha akar itt valamit, menjen ki, jöjjön vissza, mutatkozzon be és próbáljon úgy viselkedni, mint akit nem most szalasztottak a dzsungelből. Nem mozdult, de láng vörös lett az arca. Komolyan gondoltam- mondtam és felálltam. Kiment. Kiment és nem jött vissza. Nem baj, gondoltam, egy őrülttel kevesebb. Két nap múlva, halkan kopogtak a szobám ajtaján. Ott állt a laza macsó. – Jó napot kívánok! Kaposi György vagyok, bejöhetek? Sajnálom, hogy még soha nem találkoztunk, de boldog vagyok, hogy személyesen is megismerhetem – huncut fény csillant a szemében. -Látja, ami késik, nem múlik. Én is örülök a találkozásnak – alig tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. – Hogy szólíthatom? Kati, Kata, művésznő? – kérdezte ártatlanul – Úgy szólít, ahogy akar, de – nem tudhatja, hiszen mi még nem találkoztunk – azt az egyet gyűlölöm, ha édesemnek szólítanak. Elnevette magát. – Fel sem merült bennem, arra csak egy dzsungelből szalasztott bunkó vetemedne. Egyetértünk- mondtam – és már biztos voltam benne, hogy ez a pasas egész életében aratott a nőknél. El nem tudtam képzelni, mit akarhat. De azt tudtam, bármiért jött, ez a köztünk lezajlott csata, ami végül egy ki nem mondott cinkossággal zárult, jó alap lesz arra, hogy segíteni tudjak, már ha segítségért jött. Parancsoljon – most én dőltem hátra.
– Tudja, elbizonytalanodtam. Nem tudom, mit akarok és azt sem tudom, mire vagyok alkalmas. Egyet tudok, ahogy most van, úgy nem jó! Kéne egy kis segítség – kezdett belőle kikandikálni az esendő ember. – Nézze, ha megtisztel a bizalmával és elmondja mi a baj….— Ahhoz az egész életemet el kéne mesélnem. Nem vagyok túl büszke rá- és elfordította a fejét. – Mondom, ha megtisztel a bizalmával és elmeséli az egész életét, lehet, hogy együtt ki tudunk sütni valamit. De egyenlőre, még nem tudok semmit, azt sem tudom, mi az igazi problémája.
– Azt hiszem, sok minden közrejátszott, hogy így alakult az életem. Az biztos, hogy nagyon meghatározó volt, hogy gyerekkoromtól kezdve vízilabdáztam. Elég jól. Az életemet az uszodában töltöttem hat éves koromtól, amíg fel nem vettek a főiskolára. Húszéves voltam, akkor már régen bajlódtam egy csúnya sérüléssel, tudtam, hogy nagy ász már nem leszek, szóval, amikor elkezdtem a főiskolát, abbahagytam. Tudja, ez a pólós közeg, ez nem akármi. Nagyon vagány srácok. Kemények és lelkiismeretesek ha a sportról van szó, de ha lazítanak, akkor ott elszabadul a pokol. És, mint minden csapat sportnál, folyamatosak az ugratások, a szivatások. Aki ezt nem bírja, jobb ha kiszáll. Hát én bírtam. Sőt, én voltam az egyik vezér ürü- ahogy ezt mondani szokták. Azt meg nyilván tudja, hogy a vizes fiúkért megőrülnek a lányok. Az úszókért is, de szerintem a pólósok mindent visznek. Tizenhét évesen már az első csapatban játszottam, egy-egy meccs után, a Sportuszodától, a szökőkútig álltak a csajok és vártak minket. Nagyon el voltunk kényeztetve, azt kaptunk meg, akit akartunk. Nem felszedni, lerázni volt őket nehéz. Nagyon jó életünk volt. Ahogy ma mondanák, buli, csajok, Fanta. Emlékszem, érettségire készültünk, már amennyire, hiszen sporttagozatos volt az egész brigád, tudtuk, hacsak nem történik valami őrületes katasztrófa, átmegy mindenki. Szóval, május környékén megjelent az uszodában egy gyönyörű lány. Magas, szőke bombázó, hosszú hajjal, fantasztikus alakkal. Fehér fürdőruha, fehér törülköző, fehér papucs, napszemüveg. Napozott, olvasott, nem lehetet vele megismerkedni. Próbálkoztunk, a szokásos dumánkkal, meg néha többel is ,de még a napszemüvegét se vette le. Azt is kiszaszeroltuk, hogy nagyon komoly könyveket olvas, filozófiát meg mit tudom én mit. Megmozgatta a csapat fantáziáját. Addig ment a baromkodás, hogy a végén fogadtunk, de nem abban, hogy ki tudja lefektetni, hanem hogy ki tudja feleségül venni. Az volt a tét,- ja, hárman fogadtunk- tehát az volt a tét, hogy a két vesztes állja a hatalmas esküvői bulit . Nem vagyok büszke rá, de nyertem. Hosszú lenne elmesélni a részleteket, meg nagyon régen volt, de a lényeg, hogy a lány rendesen belém szeretett. Tizenkilenc éves voltam. Ő huszonkettő, egyetemista. A lényeg, hogy az esküvői buli tényleg hatalmas volt, ott volt vagy harminc vízilabdázó, a lány családja meg a barátai az én családom, ahogy lenni szokott. Aztán hajnal felé, az egyik csapattársamnak, aki már matt részeg volt, pont a lány bátyjának sikerült eldadognia, hogy fogadás volt az egész. Nem húzom hosszúra, olyan tömegverekedést Piedone filmekben sem látni, mint ami ott volt. Iszonyatos volt az egész. Ma már felnőtt fejjel tudom, mit műveltem azzal a szegény lánnyal, tudom, hogy összetörtem a szívet és nagyon szégyellem. Iszonyat botrány volt. A szüleim kikészültek, na mindegy. Szépen, halkan a szülők valahogy lebonyolították a válást. Soha többet nem mertem a lány szeme elé kerülni…..folyt. köv….