Férjhez mész, mert azt mondtam!

Valamelyik nap, egyszer csak feltépte az ajtót egy hatalmas ,fekete nő, bejött leült. Kifejezetten félelmetes volt. Bemutatkoztunk egymásnak, és megkértem meséljen magáról egy kicsit. – Hát, én mesélhetek, de azzal nem sokra mész, mert nem magam miatt jöttem. – Nem? – Nem, édesem. Láttad a” Férjhez mész, mert azt mondtam!” című filmet Diane Keatonnnal?- Láttam, tetszett. Isteni színésznő. –derengeni kezdett, hová akar kilyukadni. –Na! Szóval, van nekem egy huszonöt éves lányom és úgy döntöttem, férjhez megy, mert én azt mondom! Azzal megrázta félelmetes fekete loboncát. Nincs apelláta, nem fogjuk itt azt játszani, mint a barátnőm lányai, akik már harminc-harmincöt évesek, élnek bele a világba, aztán unoka meg sehol. Nem! Ha egy lány már ennyi idős, menjen férjhez! Van diplomája, állása, mire vár?! –Miért gondolod, hogy..- próbáltam kérdezni. Miért gondolom?- csapott le a fel nem tett kérdésre. – Azért gondolom, mert ez az élet rendje. Én ennyi idősen már férjnél voltam. Hát, nem volt egy egyszerű meccs. Egyáltalán, szóhoz jutni nem volt egyszerű. De aztán, valahogy sikerült elmagyaráznom neki, hogy bár tudom, hogy a legjobbat akarja a lányénak, nem kéne teljesen figyelmen kívül hagyni, ő mit szeretne, ő hogy képzeli az életét. -Eddig is mindig azt csinálta, amit mondtam, és nem járt vele rosszul. Ezt ő is tudja! De ebben a férjhez menésben, életében először, valamiért megmakacsolta magát. Nem is értem. – és energikusan eltűnődött. Eddig nem gondoltam, hogy lehet energikusan tűnődni, de neki sikerült.

-Na, ne lopjuk egymás idejét, gyere keressünk egy Zsófinak való férjet! Annyira abszurd volt, hogy elnevettem magam. -Várjál! Mégis, hogy gondolod a gyakorlatban?- kérdeztem. Határozottan szórakoztatott a dolog. – Mi most kinézünk egy általad alkalmasnak ítélt fickót, felhívjuk és azt mondjuk neki, hogy a lányod , minden nap, ebben és ebben az étteremben ebédel, járjon már arra, aztán véletlenül ejtse a fejére az uborkasalátát? – Például! Ez jó ötlet- és nem hittem a szememnek, de nagyon lelkes lett. – Nézd, én csak vicceltem. – csitítottam. Nem lehet egy másik ember magánéletébe ilyen mélyen, kéretlenül beleavatkozni, még akkor sem, ha a te anyai szíved ezt diktálja. Mert gondolom, a lányod nem tudja, hogy itt vagy. – Persze, hogy nem tudja, kiborulna. – Teljes joggal. – mondtam. Ő egy másik ember. Nem tudhatod neki mi a jó. Illetve tudod, hogy szerinted mi lenne a jó, de ő másképpen gondolja. Ő élni szeretné az életét, és igaza van! Huszonöt éves, az Isten szerelmére, mi ez a pánik? Sajnálni kezdtem ismeretlenül is azt a kislányt. Nagyon nehéz lehet felnőtté válni, egy ilyen ellentmondást nem tűrő, tájfun típusú anya mellett. Hosszan győzködtem ezt az ellentmondást nem tűrő asszonyt. Azt a taktikát választottam, hogy rábeszéltem, engedje, hogy a lánya a saját kárán tanuljon. Adjon neki két-három évet, hogy az ő tanácsai nélkül elkövesse azt a sok hibát, amit majd el fog követni. Akkor aztán majd magától belátja, hogy az édesanyjára kell mégis csak hallgatnia. Tájfunnak nagyon tetszett az ötlet, bár kicsit sokallta az időt, amíg nem irányíthatja a lányát, de végül belement. Hát, kicsi Zsófi- gondoltam- ennyit tudtam tenni érted. Remélem, felnősz ez alatt a három év alatt.