Nem megyek többet haza!
Aztán egy este, vacsora után, amikor már a fiúk lefeküdtek, megszólalt: – Tizenhét éve vagyunk együtt. Nincs az a házasság, ahol ennyi idő alatt ne történne baj. Néha eszembe jutott, hogy ilyen nincs is, hogy nálunk ennyire minden rendben van. Hát, tényleg nincs. Volt baj, hat éve van baj, csak nem tudtam róla. Nem az fáj a legjobban, hogy megcsaltál, hanem, hogy ennyi időn át titkod volt előttem. Sokat gondolkoztam. Jó apa vagy, jó férj. Megbotlottál. Az vesse rád az első követ, aki ennyi idő alatt bűntelen tud maradni. Megbocsátok Gyuri , a baj csak az, hogy az ember sosem felejti el, mit bocsátott meg. Nem tudom, mit fog rajtam változtatni ez a történet. Lehet, hogy gyanakvó leszek, lehet, hogy kibírhatatlan, házsártos, agresszív , kellemetlen, nem tudom. Nem ígérek semmit. Kicsit összetört a szívem, bármennyire is tudja az eszem, hogy ez egy elhanyagolható botlás volt, egy életre szóló következményekkel. Már tudom, hogy észrevehettem volna. Emlékszem, egyszer találtam egy játékról valami számlát, amit egyik gyerek se kapott meg soha. Máskor három napon belül kétszer tankoltál, pedig elvileg csak egyszer voltál Ürömön. Tudhattam volna, de azt hiszem nem akartam tudni. Annyira védtem ezt a mi négyesünket, hogy szelektív vak lettem. Azt hiszem így hívják. Szóval, nem tudom mi fog bennem változni, hogy tetszeni fog-e az a Csilla akivé válok emiatt. Majd meglátjuk. Amit el kell döntenünk: Mi legyen a gyerekekkel? Megmondjuk nekik? – Te döntsd el- csak ennyit tudtam mondani, annyira lenyűgözött az az emberség, az a nyíltság, az a megértés , ami Csillából áradt. – Ezen is gondolkodtam – mondta gyorsan. Én egyke vagyok, nincs testvérem. Mindig is hiányzott. Ha jól nevelik a testvéreket, egész életükben számíthatnak egymásra. Számíthatnak egymásra, ha mi már nem leszünk. Ha hárman vannak, hárman segíthetnek majd egymáson, ha valamelyik esetleg bajba kerül. És az a kisfiú nem tehet semmiről! Neki ebből az egész történetből nem származhat hátránya. Nem ő kérte, hogy megszülethessen. Erzsi döntött így, de a te gyereked volt a hasában, amikor döntött. Beszélj Erzsivel! Ha belemegy hogy Attila eljöhessen hozzánk, akkor együtt fogjuk elmondani a gyerekeknek! Együtt, hogy ne érezzék, konfliktus van köztünk, mert az a gyereknek a legrosszabb. Ne érezzék, hogy haragudniuk kell rád, az apjukra akit imádnak, vagy sajnálniuk kell engem az anyjukat, akit szintén imádnak. Ők sem sérülhetnek, mert ők sem tehetnek semmiről!
Erzsi természetesen belement, hogy felhozzam Attilát. Beszéltünk a fiúkkal, Csilla ezt is fantasztikusan irányította, nem vesztettem az apai tekintélyemből semmit, sőt a gyerekek alig várták már az új öccsüket. Az első közös hétvégét egyre több követte, Kristóf élvezte, hogy nem ő a „kicsi”,hogy segíthet Attilának, de végre van egy testvér, akinél ő fut gyorsabban. Ottó élvezte a „ legnagyobb fiú” szerepét. Attila meg boldog volt a két bátyjával. Mindenkinek volt helye a hierarchiában. Azért az is hozzá tarozik, hogy Attila kedves, könnyen alkalmazkodó, jó humorú kis zsivány, könnyű volt kijönni vele. A közös hétvégéket, közös nyaralás követte, megint idilli lett minden és egy rövid idő után, Csilla is olyan lett, mint volt. Az volt a terv, hogy Karácsony másnapján, felhozom Attilát és itt lesz velünk Újévig. De Karácsony előtti nap, Erzsi telefonált, hogy menjek azonnal Attiláért , mert a testvére kórházba került,elájult az utcán, még nem tudni mi a baj, de a családban szükség lenne rá. Természetesen felhoztam Attilát, aki csak azért aggódott, hogy mikor fogja így megkapni a győri ajándékait. Igazi , felhőtlen, boldog, családi Karácsony volt. A három fiú foggal-körömmel tépte a csomagolópapírt az ajándékokról, mindegyik azt akarta látni, hogy a másik mit kapott, szóval tökéletesen működtek. Hívtam Erzsit, hogy mi van a bátyjával, de ki volt kapcsolva. Másnap is. Kezdtem megijedni, hogy valami baj van. Délután végre hívott. – Hogy van a bátyád? – szóltam bele a telefonba. Egy darabig csönd volt. – A bátyámnak nem volt semmi baja. Londonból beszélek, gyors leszek. Nem megyek többet haza. Még csak huszonöt éves vagyok. Megszültem Attilát, mert nem gyilkolok életet. Fel is neveltem volna, de fel kellett volna áldoznom az egész fiatalságomat. Most, hogy látom nálatok biztonságban van, neki jobb veletek, mint velem, többet tudtok neki adni, mint én, ott egy igazi család működik,amit én nem tudok megteremteni, nem csinálom tovább. Új életet kezdek itt. Megismertem a neten egy Angol fiút, összeházasodunk. Egy darabig nyilván hiányozni fogok Attilának, de ott van Csilla, majd elfelejt. Minden szükséges papírt feladtam postán, az ünnepek után meg fogjátok kapni. Szeretem Attilát. – azzal letette a telefont. – Na, Katika? Ilyen sztorit nem sokat hall, ugye? És még hol van a vége! Meg tudja hallgatni egyszerre vagy jöjjek vissza a folytatással holnap?- El ne menjen! Egész éjjel nem tudnék aludni! Nem mehet ki az irodából, míg a végére nem ér!E l nem tudom képzelni, mi jöhet még? – Hát, pedig most jön a java! – és mintha elborult volna az arca. – Szóval, Attila ott maradt nálunk. Csilla, a két ünnep között felhajtott egy gyerekpszichológust, tanácsot akart kérni, hogy kezeljük ezt a helyzetet. Féltette Attilát nagyon. Azt tanácsolták, az igazat mondjuk, persze az ő szintjén, hogy a mamája, mint a legkisebb királyfi, elment szerencsét próbálni, nem tudjuk mikor jön vissza, ilyesmi. Rengeteg szeretet, semmi kivételezés. Próbáljunk meg úgy bánni vele, mint a másik kettővel. Szép lassan, kialakultak az új hétköznapok. Csillának köszönhetően összerázódott a család. Béke volt, nyugalom, szeretet. Úgy repültek az évek, hogy szinte észre sem vettük. Én még néha félrelépegettem, de már sokkal óvatosabban és közel sem annyiszor, mint régen. Csak néha szükségem volt a bizonyítékra, ha akarom, tudok még hódítani. Ez már csak a férfiúi önbizalomról szólt. Hét év telt el így. Attila éppen befejezte az általánost, Kristóf harmadikos volt a gimiben, Ottó már elsős egyetemista volt én meg elmúltam ötven, amikor becsapott a bomba……Folyt. köv