Tizenegy hét kórház. Nagyon hosszú idő.
Szolnokra mentem, egy teherautó hátulról rendesen belém jött, én meg beleszálltam az előttem lévő autóba. A kocsi totálkáros lett, de majdnem én is. Eltört a csípőcsontom, nyílt törés volt a combomon, a jobb vállam is tropára ment. Műtét, műtét hátán, majdnem három hónapot voltam kórházban. Lefogytam vagy tíz kilót , újra kellet tanulnom járni. Nagyon nehezen bírtam, életemben nem voltam még beteg. Tizenegy hét kórház. Nagyon hosszú idő. Lehet, ha nem tart ilyen sokáig, nem történt volna meg a baj. Gondolom, már kitalálta mi történt. Volt ott egy nővérke. Én ilyen szép lányt még az életemben nem láttam, pedig finoman szólva, volt már összehasonlítási alapom. Hatalmas, vörös hajzuhatag, nagy mellek, vékony derék, huncut zöld szemek ,fehér bőr, pulykatojás arc. Már hogy nagyon szeplős volt. Az elején a műtétektől, meg a sok fájdalomtól rengeteget aludtam. Amikor néha felébredtem, mindig őt láttam az ágyam fölött. Amikor meg nem, arra gondoltam, hogy csak álmodom azt a lányt. Gondoltam, a sok altató meg fájdalomcsillapító hatása. Aztán kezdtem jobban lenni, és kiderült, hogy nem álom ez a lány. Lassan, lassan összebarátkoztunk. Édes volt, vicces, szókimondó, vagány, de volt benne valami tündéri is. Senkinek nem mondtam el még ezt az egész történetet, de látja őszinte vagyok. És az leszek most is. Mondtam Magának, millió nővel volt dolgom Csilla mellett, de érzelmileg nem érintett meg senki. Barbarához hozzá sem értem, de kezdtem ráébredni, hogy beleszerettem. Tudta, hogy nős vagyok, Csilla nagyon sokszor jött be, már amennyi ideje volt, a gyerekek , meg a cég mellett. Ennek ellenére, amikor éjszakás volt, este bejött a szobámba, az ágyam mellé húzott egy széket és beszélgettünk, sokszor hajnalig. Most nem a vadász beszélt belőlem. Fürödtem ennek a lánynak a szépségében, a fiatalságában, élveztem a lényét, minden pillanatot, amit vele tölthettem. Huszonöt éves volt, fele annyi, mint én. Aztán észrevettem, hogy cserélgeti a műszakot a kolléganőivel, egyre többször volt ő az éjszakás. Kiderült, hogy nemrég lett volna az esküvője, de röviddel előtte szakítottak, egy pici albérletben él, elég rossz anyagi körülmények között. – Látod- mondta nevetve – mert akkor már tegeződtünk- milyen szerencsés vagyok. Még pénzt is kapok azért, hogy itt lehetek veled, pedig ingyen is itt lennék boldogan! Ahogy kimondta, iszonyú zavarba jött, felugrott és kiment a kórteremből. Azt elfelejtettem mondani, hogy pénzért persze, de sikerült elintézni egy egyágyas szobát. Meg is őrültem volna, ha egy tizenkét ágyas kórterembe kellett volna töltenem, majdnem három hónapot. Szóval, Barbara elrohant és napokig nem is láttam. Annyira hiányzott, majd bele őrültem. Ez már a harmadik hónap vége felé volt, ha kicsit bicegve is, de már tudtam járni. Állandóan róttam a köröket a folyosón, hátha meglátom őt. Kérdezősködni nem mertem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Aztán, az ötödik este, illetve úgy éjjel tizenegy körül, megállt az ajtóban. – Hol voltál?- úgy kiabáltam rá, mintha a párom lett volna, aki szó nélkül eltűnt a lakásunkból. Nem lepődött meg. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, ösztönös mozdulattal megigazította a takarómat és azt mondta: – Búcsúzni jöttem. Görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem, mindent megtennék, mindent a világon, hogy ne menjen el, hogy maradjon, hogy mindig velem legyen. – Holnap felmondok és elmegyek. Tudod, nővér hiány van, könnyen kapok állást. Körülbelül tíz napig leszel még itt, de én már annyit sem bírok ki! Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz. De feleséged van, három gyereked, én meg nem leszek szerető. Hetek óta nem alszom, csak azt vártam egész nap, mikor ülhetek már ide az ágyad mellé. Mintha mindig is hozzád tartoztam volna. Az első pillanatban ezt éreztem, amikor megláttalak. Itt aludtál, az első műtét után, csövek lógtak belőled mindenütt, megláttalak és tudtam, hogy veled boldog lehetnék. De későn találkoztunk. Úgy értem, a családod miatt. Persze, amikor még nem volt családod, akkor én még kicsi voltam – és keserűen elmosolyodott. Ezt dobta a gép, Gyuri! Nincs mit tenni.
– Mindig van mit tenni- ellenkeztem. Tudtam, hogy ezt nem lehet, ezt nem tehetném, ilyen szemét nem lehetek, de mint amikor jön valami nagy, természeti erő, egy lavina vagy egy cunami, ami ellen tehetetlen vagy, ami, bárhogy ellenkezel, bármit tehetsz,tudod, hogy belehalsz, de elsodor. Ezt éreztem. – Barbara!- magamhoz húztam és elkezdtem hadarni a fülébe, hogy nem tudok nélküle élni, hogy bármit megteszek, bárkit elhagyok és csak szorítottam és mondtam és mondtam- nem voltam magamnál a kétségbeeséstől, hogy elveszíthetem. Mozdulni sem tudott, annyira szorítottam. Csak suttogott, alig kapott levegőt. – megtennéd? Megtennéd értem?- nem láttam, de éreztem, hogy rázza a zokogás. Akkor csókoltam meg először, aztán ott a kórházi ágyon, ott egymáséi lettünk. Mondhatnék más szavakat is, de ez nem szex volt, nem szeretkezés, ez egyesülés volt. Soha még ilyet nővel nem éreztem. Ilyet, csak azokban az idióta női magazinokban olvastam, ha valahol a kezembe akadt. Jézusom!- gondoltam olyankor- ilyen baromsággal etetik a népet? És van aki ezt elhiszi és erre vár egész életében? Soha el nem hittem volna, de megtapasztaltam. Ültünk a kórházi ágy szélén, nem szóltunk egy szót sem. Nem kellett. Tudtuk, bármi az ára, ha az ég a Földdel összeér, nekünk akkor is együtt kell tovább mennünk. Folyt. köv….