Őt vagy az anyját, nagyot ütött, ököllel
Anyaként én is tudom, milyen nehéz elengedni a kontrollt, milyen nehéz kivonulni a gyerekünk életéből, tudomásul venni, hogy ő már egy másik felnőtt ember. Saját élettel, saját döntésekkel, saját vágyakkal. Nagyon nehéz átadni a kezébe az irányítást, hátra lépni, és hagyni, hogy hibázzon, nem traktálni kéretlen tanácsokkal, de ott lenni mindig, amikor szüksége van rám. Tudom, hogy ez nem egy igazságos leosztás, de csak így lesz egy gyerekből, autonóm, felelősségteljes, döntésképes felnőtt.
De hasonlóan, vagy talán még nagyobb hibának tarom, ha egy kicsi gyerek nem kap elég törődést. És most nem elsősorban fizikai törődésre gondolok. Szerintem egy gyereknek három dolgot lehet adni. Szeretet, biztonságot és önbizalmat. A szeretetet gondolom, nem kell magyarázni. A biztonság az én olvasatomban annyit jelent, hogy billogként kell beleégetni a gyerek agyába: Ha baj van, hozzám gyere! Én vagyok az, aki- történjen bármi- a tíz körmömmel kaparlak ki bármilyen bajból. De ezt csak akkor tudom megtenni érted, ha tudok a bajról! Ha ezt megérti, és nem mellékesen meg is tapasztalja, akkor biztonságban érzi magát. A harmadik, amit nagyon fontosnak tartok, az az önbizalom. Egy ember arra képes, amiről úgy tudja, elhiszi, hogy képes rá. Minél többet dicsérsz egy gyereket, minél többször ismerteted fel vele, hogy ügyes volt, hogy most valami jót, egyedit vagy különlegeset csinált, annál sikeresebb felnőtt lesz belőle. Ha azt hallgatja, hogy ő ezt vagy azt úgysem tudja, hogy hülye, hogy alkalmatlan, akkor nem fogja tudni, hülye lesz és alkalmatlan. Nehéz ügy ez a gyereknevelés. Bár nekem meggyőződésem, hogy gyereket nem nagyon lehet nevelni. Élsz egy életet és egy gyerek számára az a minta. Vagy hiteles, vagy nem. És ha elveszted a hiteledet, akkor elvesztetted a lehetőségedet arra, hogy elvárásaid legyenek, feltételeid, hogy számon kérhess vagy tanácsot adhass. Akkor megbuktál, de ennek a bukásnak nem te fogod meginni a levét, hanem a gyereked.
Mindez Zitáról jutott eszembe, mert az ő történetét szeretném elmesélni. Az biztos, abból amire egy gyereknek szüksége lehet, Zita semmit nem kapott. Egy kis faluban élt. Nagyon kicsiben. Vegyes bolt, kocsma, templom és egy kéthetente üzemelő orvosi rendelő. Ennyiből állt a falu. Az emberek nagy része a földeken dolgozott, de sokan, mint Zita apja is alkalmi munkából éltek. Ami néha volt, általában nem. Meg hát ott volt a segély és annyi. Zita apja ivott rendesen, sűrű vérű férfi volt, minden erkölcsi norma nélkül. Zita kicsi lány korában még nem értette, amit kamaszként már pontosan tudott, miért kell a szoba- konyhás lakásban a konyhában ülnie az anyjával, amikor apja alkalmanként, részegen egy idegen nénivel érkezett haza. Amikor tizenévesen már értette, akkor meg az anyját nem értette, miért tűri, miért ül a semmibe meredve a tűzhely mellett, miközben az egyetlen szobájukból félreérthetetlen zajok szűrődtek ki. Bár azt is tudta, a legkisebb ellentmondás, és apja gondolkodás nélkül üt. Mindegy volt, vagy őt vagy az anyját. Nagyot ütött, ököllel.
Persze ezt csak később tudtam meg. Mert amikor Zita megjelent az irodában, azt hittem egy kamasz fiú eltévesztette a házszámot. Lehetett vagy negyven kiló, és százötven centi. Rövid, tüsi szőke haj, nagy barna szemek. Fáradt, karikás barna szemek. Egy gyerek- gondoltam. Mit keres ez itt? Kiderült, huszonhárom éves ,négy éve él Budapesten. Elkezdtünk beszélgetni. Kíváncsi voltam, mi történt vele eddig, de valahogy nem állt össze a kép. Nem stimmeltek az időpontok, ha itt dolgozott két évig, akkor hogy dolgozhatott amott egy évvel korábban. Rosszul felépített mese volt. Elvesztettem a türelmemet:
– Figyelj, Zita! Búcsúzzunk el egymástól! Te hazudsz. Vagy azért mert nem bízol bennem, oké, miért is bíznál, nem is ismersz, bár megjegyzem, te jöttél ide, nem én kerestelek, szóval vagy ezért hazudsz vagy valami másért, amit én nem tudok, de így nincs értelme. Ha nem tudom ki vagy, honnan jössz és hová akarsz eljutni, nem tudok segíteni. Nincs harag, de ezt meg kell, hogy értsd! Búcsúzzunk el egymástól!
Nézett rám a fél arcát betöltő, hatalmas barna szemeivel, lassan el kezdtek szivárogni a könnyei,iszonyatosan küzdött a sírás ellen, de aztán átszakadhatott valami gát,és a keze fejével orrát, szemét maszatolva zokogni kezdett. Legszívesebben az ölembe vettem volna, és addig duruzsoltam volna a fülébe amíg meg nem nyugszik. De hát, elég furcsán vette volna ki magát ott az irodában végül is ismeretlenül. Így csak a kezébe nyomtam néhány papír zsebkendőt és vártam. Lassan megnyugodott. Csináltam neki egy teát, letettem elé és megkérdeztem: Kezdjük újra? Heves bólogatásba kezdett. Eltelt még pár perc, mire bele tudott kezdeni. Akkor mesélte el, amit már leírtam, az alkoholista apját, a teljes tompaságba süppedt anyját és azt a szeretettelen, élménytelen gyerekkort, mi az övé volt.