Anyaként én is tudom, milyen nehéz elengedni a kontrollt, milyen nehéz kivonulni a gyerekünk életéből, tudomásul venni, hogy ő már egy másik felnőtt ember. Saját élettel, saját döntésekkel, saját vágyakkal. Nagyon nehéz átadni a kezébe az irányítást, hátra lépni, és hagyni, hogy hibázzon, nem traktálni kéretlen tanácsokkal, de ott lenni mindig, amikor szüksége van rám. Tudom, hogy ez nem egy igazságos leosztás, de csak így lesz egy gyerekből, autonóm, felelősségteljes, döntésképes felnőtt.
De hasonlóan, vagy talán még nagyobb hibának tarom, ha egy kicsi gyerek nem kap elég törődést. És most nem elsősorban fizikai törődésre gondolok. Szerintem egy gyereknek három dolgot lehet adni. Szeretet, biztonságot és önbizalmat. A szeretetet gondolom, nem kell magyarázni. A biztonság az én olvasatomban annyit jelent, hogy billogként kell beleégetni a gyerek agyába: Ha baj van, hozzám gyere! Én vagyok az, aki- történjen bármi- a tíz körmömmel kaparlak ki bármilyen bajból. De ezt csak akkor tudom megtenni érted, ha tudok a bajról! Ha ezt megérti, és nem mellékesen meg is tapasztalja, akkor biztonságban érzi magát. A harmadik, amit nagyon fontosnak tartok, az az önbizalom. Egy ember arra képes, amiről úgy tudja, elhiszi, hogy képes rá. Minél többet dicsérsz egy gyereket, minél többször ismerteted fel vele, hogy ügyes volt, hogy most valami jót, egyedit vagy különlegeset csinált, annál sikeresebb felnőtt lesz belőle. Ha azt hallgatja, hogy ő ezt vagy azt úgysem tudja, hogy hülye, hogy alkalmatlan, akkor nem fogja tudni, hülye lesz és alkalmatlan. Nehéz ügy ez a gyereknevelés. Bár nekem meggyőződésem, hogy gyereket nem nagyon lehet nevelni. Élsz egy életet és egy gyerek számára az a minta. Vagy hiteles, vagy nem. És ha elveszted a hiteledet, akkor elvesztetted a lehetőségedet arra, hogy elvárásaid legyenek, feltételeid, hogy számon kérhess vagy tanácsot adhass. Akkor megbuktál, de ennek a bukásnak nem te fogod meginni a levét, hanem a gyereked.

Mindez Zitáról jutott eszembe, mert az ő történetét szeretném elmesélni. Az biztos, abból amire egy gyereknek szüksége lehet, Zita semmit nem kapott. Egy kis faluban élt. Nagyon kicsiben. Vegyes bolt, kocsma, templom és egy kéthetente üzemelő orvosi rendelő. Ennyiből állt a falu. Az emberek nagy része a földeken dolgozott, de sokan, mint Zita apja is alkalmi munkából éltek. Ami néha volt, általában nem. Meg hát ott volt a segély és annyi. Zita apja ivott rendesen, sűrű vérű férfi volt, minden erkölcsi norma nélkül. Zita kicsi lány korában még nem értette, amit kamaszként már pontosan tudott, miért kell a szoba- konyhás lakásban a konyhában ülnie az anyjával, amikor apja alkalmanként, részegen egy idegen nénivel érkezett haza. Amikor tizenévesen már értette, akkor meg az anyját nem értette, miért tűri, miért ül a semmibe meredve a tűzhely mellett, miközben az egyetlen szobájukból félreérthetetlen zajok szűrődtek ki. Bár azt is tudta, a legkisebb ellentmondás, és apja gondolkodás nélkül üt. Mindegy volt, vagy őt vagy az anyját. Nagyot ütött, ököllel.

Persze ezt csak később tudtam meg. Mert amikor Zita megjelent az irodában, azt hittem egy kamasz fiú eltévesztette a házszámot. Lehetett vagy negyven kiló, és százötven centi. Rövid, tüsi szőke haj, nagy barna szemek. Fáradt, karikás barna szemek. Egy gyerek- gondoltam. Mit keres ez itt? Kiderült, huszonhárom éves ,négy éve él Budapesten. Elkezdtünk beszélgetni. Kíváncsi voltam, mi történt vele eddig, de valahogy nem állt össze a kép. Nem stimmeltek az időpontok, ha itt dolgozott két évig, akkor hogy dolgozhatott amott egy évvel korábban. Rosszul felépített mese volt. Elvesztettem a türelmemet:
– Figyelj, Zita! Búcsúzzunk el egymástól! Te hazudsz. Vagy azért mert nem bízol bennem, oké, miért is bíznál, nem is ismersz, bár megjegyzem, te jöttél ide, nem én kerestelek, szóval vagy ezért hazudsz vagy valami másért, amit én nem tudok, de így nincs értelme. Ha nem tudom ki vagy, honnan jössz és hová akarsz eljutni, nem tudok segíteni. Nincs harag, de ezt meg kell, hogy értsd! Búcsúzzunk el egymástól!

Nézett rám a fél arcát betöltő, hatalmas barna szemeivel, lassan el kezdtek szivárogni a könnyei,iszonyatosan küzdött a sírás ellen, de aztán átszakadhatott valami gát,és a keze fejével orrát, szemét maszatolva zokogni kezdett. Legszívesebben az ölembe vettem volna, és addig duruzsoltam volna a fülébe amíg meg nem nyugszik. De hát, elég furcsán vette volna ki magát ott az irodában végül is ismeretlenül. Így csak a kezébe nyomtam néhány papír zsebkendőt és vártam. Lassan megnyugodott. Csináltam neki egy teát, letettem elé és megkérdeztem: Kezdjük újra? Heves bólogatásba kezdett. Eltelt még pár perc, mire bele tudott kezdeni. Akkor mesélte el, amit már leírtam, az alkoholista apját, a teljes tompaságba süppedt anyját és azt a szeretettelen, élménytelen gyerekkort, mi az övé volt.

A kórházból egyenesen Barbarához költöztem. Természetesen Csillának előtte elmondtam mindent. Azt a beszélgetést nem szeretném elmesélni, képtelen lennék újra élni. Olyan voltam, mint egy skizofrén. Egyik énem tiltakozott minden mondat ellen, amit Csillának mondtam. A másik énem meg mondta kíméletlenül azokat a mondatokat, amivel darabokra törtem a szívét. Nem ismerek olyan szuper embert, mint ő. Tönkretettem. Megértettem, milyen egy drogos lelke. Miközben, szétesik a szégyentől, mert az utolsó fillért is ellopja, ami a gyerekei kajájára kell, ellopja, mert a drog utáni vágya, még annál is erősebb. Hát, ha ez a kapuzárási pánik, részvétem az összes férfitársamnak. Csak annyit tudok tanácsolni, próbálják megúszni valahogy, ha tudják! Ebbe bele kell dögleni, ebből nem lehet jól kijönni! Próbáltam a gyerekekkel tartani a kapcsolatot, de a két nagyobb hallani sem akart rólam, Attilát néhányszor elhoztam, de olyan nyögve nyelősek voltak ezek a találkozások. Én szégyelltem magam, ő láthatóan feszengett. Megértettem, egy idő után nem erőltettem. Éltünk Barbarával a pici albérletében. Munkám nem volt, mert természetesen a céget szőröstül – bőröstül Csillánál hagytam. Ez volt a minimum. Lézengtem a lakásban, amíg Barbara dolgozott, de amikor megjött, akkor sem volt bennem az az extatikus boldogság, amiért tönkretettem mindent. A szeretkezéseink még fantasztikusak voltak, de ami a kórházi ágyon lezajlott, nem jött vissza többet. Aztán kezdtek jönni a képek. Szeretkezés közben egyszer bevillant a három fiú arca, a karácsonyi ajándékokkal.

Következő alkalommal, azt a szerencsétlen egyetemista lányt láttam a szégyenteljes esküvőn. Máskor Csilla arcát a kórházban. A legszörnyűbb az volt, amikor az otthonunkban láttam Csillát és Attilát. Nevettek. Csilla Attilával, akihez konkrétan semmi köze nem volt, de gondoskodott róla, figyelt rá, szerette. Én meg ott hagytam őket. Napközben róttam az utcákat és próbáltam magyarázatot találni arra a sok szemétségre, amit elkövettem, éjjel meg folyamatosan kudarcot vallottam mint férfi, a felvillanó képek miatt. Egy kudarcos, átvirrasztott éjszaka után, amikor Barbara elment dolgozni, bedobáltam a cuccom egy sporttáskába, írtam Barbarának két sort, hogy ő is tudja, jobb lesz neki nélkülem, és kivettem az első garzont ami szembejött. Ez tegnap előtt volt, amikor először idejöttem. Azóta gondolkodom és nem jutottam semmire. Nem értem, miért éltem így? Nem tudom, hol csúszott el az életem? Ötvenegy éves vagyok. Annyi ember életét tettem tönkre. Annyi szívet törtem össze és soha senki nem adott rá okot. Hogy lehet ezt rendbe rakni, hogy újra tükörbe tudjak nézni? Ne ijedjen meg, nem Magától kérdezem. Csak el kellett mondanom valakinek. Nem kérek tanácsot, mert nem vagyok még alkalmas arra, hogy befogadjam. Még gondolkoznom kell! Annál többet nem tehetett, mint hogy végighallgatott. Nagy segítség volt. Köszönöm!

Aztán egy este, vacsora után, amikor már a fiúk lefeküdtek, megszólalt: – Tizenhét éve vagyunk együtt. Nincs az a házasság, ahol ennyi idő alatt ne történne baj. Néha eszembe jutott, hogy ilyen nincs is, hogy nálunk ennyire minden rendben van. Hát, tényleg nincs. Volt baj, hat éve van baj, csak nem tudtam róla. Nem az fáj a legjobban, hogy megcsaltál, hanem, hogy ennyi időn át titkod volt előttem. Sokat gondolkoztam. Jó apa vagy, jó férj. Megbotlottál. Az vesse rád az első követ, aki ennyi idő alatt bűntelen tud maradni. Megbocsátok Gyuri , a baj csak az, hogy az ember sosem felejti el, mit bocsátott meg. Nem tudom, mit fog rajtam változtatni ez a történet. Lehet, hogy gyanakvó leszek, lehet, hogy kibírhatatlan, házsártos, agresszív , kellemetlen, nem tudom. Nem ígérek semmit. Kicsit összetört a szívem, bármennyire is tudja az eszem, hogy ez egy elhanyagolható botlás volt, egy életre szóló következményekkel. Már tudom, hogy észrevehettem volna. Emlékszem, egyszer találtam egy játékról valami számlát, amit egyik gyerek se kapott meg soha. Máskor három napon belül kétszer tankoltál, pedig elvileg csak egyszer voltál Ürömön. Tudhattam volna, de azt hiszem nem akartam tudni. Annyira védtem ezt a mi négyesünket, hogy  szelektív vak lettem. Azt hiszem így hívják. Szóval, nem tudom mi fog bennem változni, hogy tetszeni fog-e az a Csilla akivé válok emiatt. Majd meglátjuk. Amit el kell döntenünk: Mi legyen a gyerekekkel? Megmondjuk nekik? – Te döntsd el- csak ennyit tudtam mondani, annyira lenyűgözött az az emberség, az a nyíltság, az a megértés , ami Csillából áradt. – Ezen is gondolkodtam – mondta gyorsan. Én egyke vagyok, nincs testvérem. Mindig is hiányzott. Ha jól nevelik a testvéreket, egész életükben számíthatnak egymásra. Számíthatnak egymásra, ha mi már nem leszünk. Ha hárman vannak, hárman segíthetnek majd egymáson, ha valamelyik esetleg bajba kerül. És az a kisfiú nem tehet semmiről! Neki ebből az egész történetből nem származhat hátránya. Nem ő kérte, hogy megszülethessen. Erzsi döntött így, de a te gyereked volt a hasában, amikor döntött. Beszélj Erzsivel! Ha belemegy hogy Attila eljöhessen hozzánk, akkor együtt fogjuk elmondani a gyerekeknek! Együtt, hogy ne érezzék, konfliktus van köztünk, mert az a gyereknek a legrosszabb. Ne érezzék, hogy haragudniuk kell rád, az apjukra akit imádnak, vagy sajnálniuk kell engem az anyjukat, akit szintén imádnak. Ők sem sérülhetnek, mert ők sem tehetnek semmiről!

Erzsi természetesen belement, hogy felhozzam Attilát. Beszéltünk a fiúkkal, Csilla ezt is fantasztikusan irányította, nem vesztettem az apai tekintélyemből semmit, sőt a gyerekek alig várták már az új öccsüket. Az első közös hétvégét egyre több követte, Kristóf élvezte, hogy nem ő a „kicsi”,hogy segíthet Attilának, de végre van egy testvér, akinél ő fut gyorsabban. Ottó élvezte a „ legnagyobb fiú” szerepét. Attila meg boldog volt a két bátyjával. Mindenkinek volt helye a hierarchiában. Azért az is hozzá tarozik, hogy Attila kedves, könnyen alkalmazkodó, jó humorú kis zsivány, könnyű volt kijönni vele. A közös hétvégéket, közös nyaralás követte, megint idilli lett minden és egy rövid idő után, Csilla is olyan lett, mint volt. Az volt a terv, hogy Karácsony másnapján, felhozom Attilát és itt lesz velünk Újévig. De Karácsony előtti nap, Erzsi telefonált, hogy menjek azonnal Attiláért , mert a testvére kórházba került,elájult az utcán, még nem tudni mi a baj, de a családban szükség lenne rá. Természetesen felhoztam Attilát, aki csak azért aggódott, hogy mikor fogja így megkapni a győri ajándékait. Igazi , felhőtlen, boldog, családi Karácsony volt. A három fiú foggal-körömmel tépte a csomagolópapírt az ajándékokról, mindegyik azt akarta látni, hogy a másik mit kapott, szóval tökéletesen működtek. Hívtam Erzsit, hogy mi van a bátyjával, de ki volt kapcsolva. Másnap is. Kezdtem megijedni, hogy valami baj van. Délután végre hívott. – Hogy van a bátyád? – szóltam bele a telefonba. Egy darabig csönd volt. – A bátyámnak nem volt semmi baja. Londonból beszélek, gyors leszek. Nem megyek többet haza. Még csak huszonöt éves vagyok. Megszültem Attilát, mert nem gyilkolok életet. Fel is neveltem volna, de fel kellett volna áldoznom az egész fiatalságomat. Most, hogy látom nálatok biztonságban van,  neki jobb veletek, mint velem, többet tudtok neki adni, mint én, ott egy igazi család működik,amit én nem tudok megteremteni, nem csinálom tovább. Új életet kezdek itt. Megismertem a neten egy Angol fiút, összeházasodunk. Egy darabig nyilván hiányozni fogok Attilának, de ott van Csilla, majd elfelejt. Minden szükséges papírt feladtam postán, az ünnepek után meg fogjátok kapni. Szeretem Attilát. – azzal letette a telefont. – Na, Katika? Ilyen sztorit nem sokat hall, ugye? És még hol van a vége! Meg tudja hallgatni egyszerre vagy jöjjek vissza a folytatással holnap?- El ne menjen! Egész éjjel nem tudnék aludni! Nem mehet ki az irodából, míg a végére nem ér!E l nem tudom képzelni, mi jöhet még? – Hát, pedig most jön a java! – és mintha elborult volna az arca. –  Szóval, Attila ott maradt nálunk. Csilla, a két ünnep között felhajtott egy gyerekpszichológust, tanácsot akart kérni, hogy kezeljük ezt a helyzetet. Féltette Attilát nagyon. Azt tanácsolták, az igazat mondjuk, persze az ő szintjén, hogy a mamája, mint a legkisebb királyfi, elment szerencsét próbálni, nem tudjuk mikor jön vissza, ilyesmi. Rengeteg szeretet, semmi kivételezés. Próbáljunk meg úgy bánni vele, mint a másik kettővel. Szép lassan, kialakultak az új hétköznapok. Csillának köszönhetően összerázódott a család. Béke volt, nyugalom, szeretet. Úgy repültek az évek, hogy szinte észre sem vettük. Én még néha félrelépegettem, de már sokkal óvatosabban és közel sem annyiszor, mint régen. Csak néha szükségem volt a bizonyítékra, ha akarom, tudok még hódítani. Ez már csak a férfiúi önbizalomról szólt. Hét év telt el így. Attila éppen befejezte az általánost, Kristóf harmadikos volt a gimiben, Ottó már elsős egyetemista volt én meg elmúltam ötven, amikor becsapott a bomba……Folyt. köv

Ez azért túlzás, de vittem a játékboltokba az árút, ott meg vártak ezek a fiatal eladólányok. Volt kalandom bőven. Persze, nem vertem nagydobra, hogy nős vagyok, de nem is titkoltam. Egy biztos, soha nem ígértem senkinek semmit. Persze volt olyan lány aki többet akart, de tudtam kezelni a dolgot. Néha volt egy kis sírás, kiborulás, de aztán mindegyik felfogta, hogy félreértettük egymást. Látom a szemén, hogy cinikusnak tart- nézett rám. – Nem mondom, hogy nincs véleményem, de ez most nem fontos. Érjünk a sztori végére, jó?- sürgettem, mert nagyon kíváncsi voltam, innen merre kanyarodunk .- Az még elég messze van. Nem baj? Vagy már nincs időm? – kérdezte. Láttam rajta, most végre elszánta magát, hogy őszintén kiönti valakinek a szívét, belebetegedne ha nem mondhatná el a teljes történetet. – Annyi ideje van, amennyit csak akar. Tudja, mint Seherezádé, amíg mesél, életben hagyom.  -Akkor jó, mert ez tényleg egy hosszú történet. Ott tartottam, hogy igazság szerint csaltam a feleségemet fűvel- fával. De ennek semmi jelentősége nem volt. Esküszöm Magának, hazafelé már eszembe sem jutottak ezek a nők.

Tudom, hogy ezt nem érti, de higgye el, mi férfiak másképpen működünk. Nem hagyunk ki egy kínálkozó lehetőséget. Ez semmi más, mint a vadászösztön. A hódítás öröme. Ebben nincs érzelem, nincs jövő, még azt sem mondhatnám, hogy a szex a legfontosabb. A zsákmányszerzés öröme. Hogy megszereztem, hogy megvolt. Szóval, a következő percben már nincs jelentősége. Még akkor sincs, ha az ember többször lefekszik ugyanazzal a nővel. Maguk nők, teljesen másképpen működnek. Nem azt mondom, hogy egy nő, soha nem él át egyéjszakás kalandot, de szerintem nagyon ritkán. Főleg, ha férje van. Másképp vannak maguk bekötve. Egy férfi, attól hogy ilyeneket csinál, még szeretheti nagyon a családját, tisztelheti, szeretheti a feleségét, lehet jó férj, jó apa. Én is az voltam. Otthon rendben volt minden. Egy télen, új megrendelő jelentkezett Győrből. A szokásos menet, kért ezt- azt-amazt, én levittem. Egy húsz év körüli bombázó fogadott. Mondta, a főnök a havazás miatt Veszprémben ragadt, neki kell átvenni a játékokat.  – Nem olyan nagy baj az- mondtam- szerintem, megoldjuk ezt mi ketten. Ahogy rám nézett, tudtam, itt alszom. Felhívtam az asszonyt, mondtam összefutottan egy pólós haverral itt Győrben, meginnánk egy-két pohárral, nála aludnék, aztán másnap reggel megyek haza. Persze- válaszolta a feleségem, érezd jól magad! Mondom, Csilla nagyon jó fej volt. Nem sárkányoskodott, nem kémkedett. Másnap, mentem is haza. Aztán, körülbelül fél év múlva ismét érkezett egy rendelés Győrből. Na, gondoltam, most valahogy másképp kellene megoldani a dolgot, nem kéne megint lent aludni, elég feltűnő lenne…. Megérkeztem, bementem a boltba és azt hittem a szemem esik ki, ott állt az a lány- Erzsi- nagy pocakkal. Csak dadogni tudtam. Kattogott a számláló a fejemben, tényleg beleremegtem.

Körülnéztem, van- e az üzletben rajtunk kívül valaki. Egyedül vagyunk-válaszolt a ki nem mondott kérdésre Erzsi- és igen, ez a Te gyereked. Megfordult velem a világ. Mi? Mi van? Hogy merted ezt?! Hogy merted megtartani a tudtom nélkül? – magamon kívül voltam. Miért csináltad?  – Védekeztem, de állapotos lettem. Szedtem a fogamzásgátlót, de mielőtt együtt voltunk, vírusos influenzám volt. Hányás, hasmenés, az orvos szerint az volt az oka, hogy nem működött a fogamzásgátló. – Hogy képzelted?-akkor már üvöltöttem – hogy merted megtartani anélkül, hogy szóltál volna. Tudod, hogy nős vagyok, hogy gyerekeim, családom van! Abortuszról még nem hallottál?   – Ezért nem szóltam. – válaszolta. Az abortusz, szerintem gyilkosság. Én nem akarok tőled semmit. Se pénzt, se hogy vállald a gyereket, semmit. De nem ölök meg egy élő embert, bármilyen pici, és bármi a következménye! Képtelen lennék rá!  – Tizenkilenc éves vagy! Tönkre teszed az egész életed? Hogy fogod felnevelni? Mit csinálsz vele? Hogy tartod el? Megbolondultál?! – Tényleg őrjöngtem. – A szüleimmel megbeszéltem, mindenben segítenek. Ők neveltek, egyetértenek velem. Nincs rád semmi szükség, nem akarok tőled semmit!- nagyon nyugodt volt a hangja. – Jobb, ha most elmész. Pakold le amit hoztál és menj el.- mondta és otthagyott….folyt. köv..

Gyuri ötvenes, magas, jóképű férfi. Amolyan nők kedvence, hódító típus. Nagyon érdekes, hogy ez meglátszik egy férfin az első pillanatban. Talán a nők körében aratott sikerektől, az így összeszedett önbizalomtól, a sok szerelmes pillantástól, de egy férfin az első pillanatban látszik, ha sikeres, mozgalmas életet élt a női nemmel. Amikor leül egy férfi velem szemben, az első pillanatban látom, hogy itt most egy átlagos, néhány komoly kapcsolatot felmutató, vagy egy sűrű, életet és nőket habzsoló történetet fogok hallani. Gyuri esetében az utóbbira tippeltem és nem is csalódtam. Valószínűleg a számára szokatlan helyzettől ideges volt egy kicsit, így az amúgy belőle áradó lazaságra rádobott még egy lapáttal. Bejött, leült, keresztbe rakta a lábát, hátradőlt, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött és azt kérdezte: – Mire kíváncsi, édesem? Azt hittem, felrobbanok. Nézze- mondtam, a lehető legfagyosabb hangomon-nem tudom hogy hívják magát, mert nem mutatkozott be. Én ,ha jól tudom, nem a maga édese vagyok! Ha akar itt valamit, menjen ki, jöjjön vissza, mutatkozzon be és próbáljon úgy viselkedni, mint akit nem most szalasztottak a dzsungelből. Nem mozdult, de láng vörös lett az arca. Komolyan gondoltam- mondtam és felálltam. Kiment. Kiment és nem jött vissza. Nem baj, gondoltam, egy őrülttel kevesebb. Két nap múlva, halkan kopogtak a szobám ajtaján. Ott állt a laza macsó. – Jó napot kívánok! Kaposi György vagyok, bejöhetek? Sajnálom, hogy még soha nem találkoztunk, de boldog vagyok, hogy személyesen is megismerhetem – huncut fény csillant a szemében. -Látja, ami késik, nem múlik. Én is örülök a találkozásnak – alig tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. – Hogy szólíthatom? Kati, Kata, művésznő? – kérdezte ártatlanul – Úgy szólít, ahogy akar, de – nem tudhatja, hiszen mi még nem találkoztunk – azt az egyet gyűlölöm, ha édesemnek szólítanak. Elnevette magát. – Fel sem merült bennem, arra csak egy dzsungelből szalasztott bunkó vetemedne. Egyetértünk- mondtam – és már biztos voltam benne, hogy ez a pasas egész életében aratott a nőknél. El nem tudtam képzelni, mit akarhat. De azt tudtam, bármiért jött, ez a köztünk lezajlott csata, ami végül egy ki nem mondott cinkossággal zárult, jó alap lesz arra, hogy segíteni tudjak, már ha segítségért jött. Parancsoljon – most én dőltem hátra.

– Tudja, elbizonytalanodtam. Nem tudom, mit akarok és azt sem tudom, mire vagyok alkalmas. Egyet tudok, ahogy most van, úgy nem jó! Kéne egy kis segítség – kezdett belőle kikandikálni az esendő ember. – Nézze, ha megtisztel a bizalmával és elmondja mi a baj….— Ahhoz az egész életemet el kéne mesélnem. Nem vagyok túl büszke rá- és elfordította a fejét. – Mondom, ha megtisztel a bizalmával és elmeséli az egész életét, lehet, hogy együtt ki tudunk sütni valamit. De egyenlőre, még nem tudok semmit, azt sem tudom, mi az igazi problémája.

– Azt hiszem, sok minden közrejátszott, hogy így alakult az életem. Az biztos, hogy nagyon meghatározó volt, hogy gyerekkoromtól kezdve vízilabdáztam. Elég jól. Az életemet az uszodában töltöttem hat éves koromtól, amíg fel nem vettek a főiskolára. Húszéves voltam, akkor már régen bajlódtam egy csúnya sérüléssel, tudtam, hogy nagy ász már nem leszek, szóval, amikor elkezdtem a főiskolát, abbahagytam. Tudja, ez a pólós közeg, ez nem akármi. Nagyon vagány srácok. Kemények és lelkiismeretesek ha a sportról van szó, de ha lazítanak, akkor ott elszabadul a pokol. És, mint minden csapat sportnál, folyamatosak az ugratások, a szivatások. Aki ezt nem bírja, jobb ha kiszáll. Hát én bírtam. Sőt, én voltam az egyik vezér ürü- ahogy ezt mondani szokták. Azt meg nyilván tudja, hogy a vizes fiúkért megőrülnek a lányok. Az úszókért is, de szerintem a pólósok mindent visznek. Tizenhét évesen már az első csapatban játszottam, egy-egy meccs után, a Sportuszodától, a szökőkútig álltak a csajok és vártak minket. Nagyon el voltunk kényeztetve, azt kaptunk meg, akit akartunk. Nem felszedni, lerázni volt őket nehéz. Nagyon jó életünk volt. Ahogy ma mondanák, buli, csajok, Fanta. Emlékszem, érettségire készültünk, már amennyire, hiszen sporttagozatos volt az egész brigád, tudtuk, hacsak nem történik valami őrületes katasztrófa, átmegy mindenki. Szóval, május környékén megjelent az uszodában egy gyönyörű lány. Magas, szőke bombázó, hosszú hajjal, fantasztikus alakkal. Fehér fürdőruha, fehér törülköző, fehér papucs, napszemüveg. Napozott, olvasott, nem lehetet vele megismerkedni. Próbálkoztunk, a szokásos dumánkkal, meg néha többel is ,de még a napszemüvegét se vette le. Azt is kiszaszeroltuk, hogy nagyon komoly könyveket olvas, filozófiát meg mit tudom én mit. Megmozgatta a csapat fantáziáját. Addig ment a baromkodás, hogy a végén fogadtunk, de nem abban, hogy ki tudja lefektetni, hanem hogy ki tudja feleségül venni. Az volt a tét,- ja, hárman fogadtunk- tehát az volt a tét, hogy a két vesztes állja a hatalmas esküvői bulit . Nem vagyok büszke rá, de nyertem. Hosszú lenne elmesélni a részleteket, meg nagyon régen volt, de a lényeg, hogy a lány rendesen belém szeretett. Tizenkilenc éves voltam. Ő huszonkettő, egyetemista. A lényeg, hogy az esküvői buli tényleg hatalmas volt, ott volt vagy harminc vízilabdázó, a lány családja meg a barátai az én családom, ahogy lenni szokott. Aztán hajnal felé, az egyik csapattársamnak, aki már matt részeg volt, pont a lány bátyjának sikerült eldadognia, hogy fogadás volt az egész. Nem húzom hosszúra, olyan tömegverekedést Piedone filmekben sem látni, mint ami ott volt. Iszonyatos volt az egész. Ma már felnőtt fejjel tudom, mit műveltem azzal a szegény lánnyal, tudom, hogy összetörtem a szívet és nagyon szégyellem. Iszonyat botrány volt. A szüleim kikészültek, na mindegy. Szépen, halkan a szülők valahogy lebonyolították a válást. Soha többet nem mertem a lány szeme elé kerülni…..folyt. köv….